Things ain't changing

   

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

"All the pain and the truth

I wear like a battle wound

so ashamed, so confused,

I was broken and bruised."

♬

    Amikor már tényleg elhisszük és beleéljük magunkat, hogy a dolgok változhatnak és igenis jó irányba, lehullik a lepel és fény derül a valóságra. A valóságra, ami olykor- olykor (személy szerint én ezt nem olykor- olykor, hanem a legtöbb esetben így éltem meg) elkeserítő, borzalmas, tragikus.

    Amikor az élet nem azt adja, amit mi szeretnénk, legtöbben önkívületi állapotba kerülünk, kifordulunk önmagunkból és a bolhából is hajlandóak vagyunk elefántot csinálni. De ha jobban belegondolunk, legalábbis ha én jobban belegondolok ott van egy dolog, ami mindig a szemem előtt van: tini vagyok. Az életem a csalódásokról szól és arról, hogy a naivitásomat megtanuljam kezelni. Kifejezetten jobb, ha még időben megtalálom azokat az embereket az életemben, akikre a jövőben is megéri időt/figyelmet fordítani. A csalódások a felnőtté válás része... jobban fogalmazva, az élet része. A csalódások mindig is ott lesznek. Idővel megtanuljuk ignorálni őket és megtanuljuk, hogy az életet így kell elfogadni, szeretni. A csalódások segítenek. Bízni és élni. 

    Avval is tisztában kell lennünk, hogy a gondok nem egyenlőek a világ végével. A gondok egyenlőek a megoldás keresésével és a harcolással. Néhányan beleununk a harcolásba. Feladjuk. De ezt sosem szabad. Elvégre az élet Isten ajándéka és miért adna egy ilyen ajándékot, ha nem gondolna minket elég erősnek hozzá? Vagy miért akarnánk Isten ajándékát csak így elhajítani? Meg kell becsülni. Nem csak a boldog pillanatokat, hanem a hibákat is, amikből folyamatosan tanulunk. 

    Sokunknak mindennap harcot jelent. Valaki az egészségért harcol, valaki a boldogságért, valaki a szerelemért, valaki a családért. Minden ember harcol valamiért és amikor elmegyünk egy-egy ember mellett az utcán, sosem tudhatjuk, hogy mi rejtőzik a stílus által kialakított búra alatt. Talán nem is gondolnánk, hogy mennyi minden túlélt. 

    Fogalmam sincsen, hogy Ti miken mentek keresztül. Talán elképzelni sem tudnám, ha beleavatnátok. De tudom, hogy mindenkinek akadnak nehézségek az életében. Legyetek erősek, küzdjetek, amiért megéri! Küzdjetek a boldogságért, mert megéri. Sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk holnap. Az élet tele van meglepetésekkel és nem minden meglepetés negatív értelmű. Egyáltalán nem. 

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

A világ egy másik szemmel

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

„Got me spinning like a ballerina,
You’re the bad boy, that I always dreamed of,
You’re the king and, baby, I’m the queen of
Disaster, disaster.”

Közel egy hónapja rohadok minden hétköznap négy fal között. A pokolban. A pokol, amiről sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de szeretem. Szeretek reggel besétálni a kopottas épületbe, ami tele van fáradt és unalmas arcokkal. A sok ember közé, akiket ugyan tiszta szívemből utálok, tudom, hogy a mindennapjaim üresek lennének nélkülük. Szeretem az osztályomat, az értelmetlen matek példányokat, amikre soha az életben nem lesz szükségem, de mégis megcsináljuk és mégis figyelünk. Szeretem a sok pletykát, amik számtalanszor megkeserítették az életemet. Szeretek nevetni a pletykákon és visszagondolni azokra az időkre, amikor még valamit jelentettek nekem azok a mondatok. Amikor egész éjszaka ezeken gondolkoztam. Szeretem. Szeretem az életemet.

Elégedett vagyok mindennel. A kapcsolataimmal, amiket nagy harcok árán alakítottam ki a körülöttem lévő emberekkel. A tanulmányi eredményeimmel... mindennel.

Sokan talán azt hiszik az imádkozás hülyeség. „Hülyeség egy nem létező emberhez beszélni.” Valóban, régen még én is így gondoltam. Aztán augusztus harmincegyedikén, amikor izgultam, féltem, el veszett voltam... megpróbáltam. Imádkoztam. Egy olyan emberhez beszéltem, akiben sokan nem hisznek. De én igen. És csak egyet mondhatok: segített. Segített nekem. Rádöbbentett a hibáimra, megtaláltatta velem a boldogság útját. És én hálás vagyok. őszintén.

Rövid ez a bejegyzés, nem is lényegre törő, talán unalmas is, de imádom az érzést, ami feljön bennem, amikor leírom, hogy: boldog vagyok. Nagyon.  

Talán senki nem is olvassa, amit írok. De ha még el is olvassa valaki, nem tudja, hogy ki ilyen boldog, elégedett. És ez a lényeg. Hogy én arctalanul is boldog vagyok.

Nem kell világgá kürtölnöm, ahhoz, hogy tényleg rájöjjek erre.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀ 

Who I am?

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

♬

Hogy ki is vagyok? Nem tudom. Szeretném tudni. Szeretnék rájönni. De sajnos fogalmam sincsen. Csak egy tini lány, aki céltalanul sodródik az árral. Sodródok, a körülöttem lévő, szigetszentmiklósi pletykafészkekkel együtt, avagy a lányokkal, akik az életem minden egyes szakaszát jobban ismerik, mint én magam. Hát igen. Így éldegélek, kamu legjobb barátokkal és folyamatos drámával körülvéve. Legalább egy dolgot biztosan elmondhatok magamról: nincs unalmas életem. Sosem volt és bármennyire is szeretnék dráma nélküli, halál unalmas életet... ez egyenlőre kilátástalan és talán még örülök is neki. Örülök, hogy nem mások életével kell foglalkozzak, hogy van sajátom, amit ugyan néha rendesen elcseszek, de mindig helyre is tudok hozni. 

Rengeteg mélyponton túlestem már. Talán nem is voltak olyan mélyek, de mindenki a saját kapacitásához viszonyítja a dolgokat. Nekem mély volt. 

Mindig is azt hittem, hogy az ilyen mélypontok után, majd nevetve fogok visszagondolni az életem ezen részeire és magamban elkönyvelem a tanulságot, majd tovább nevetek. Nem. Ez nem így történik. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljam át újra és újra a történteket. Mindig a dolgok miértjeit keresem. Folyamatosan válaszok után kutatok és ostobábbnál ostobább teóriákat kreálok a fejemben, miközben tudom, hogy én csesztem el. Mindent. 

Nehéz ezzel a tudattal élni, de próbálok kevesebb figyelmet fordítani a múltra és annál többet a jelenre, illetve a jövőre.

Amit az előbb írtam, hogy „céltalanul sodródok az árral”, nem is igaz. Van célom. Bár egyenlőre, csak egy, de az is több, mint a semmi. Mindenképpen felvételt szeretnék nyerni az „álom gimnáziumomba”. Persze tudom, hogy ez nem lesz egyszerű és rengeteget kell majd tennem érte, de valamit valamiért, nem igaz? Ha kell, akár éjjel-nappal hajlandó vagyok értelmetlen egyenleteket megoldani, csak, hogy végre minden sínen legyen és olyan közegbe kerüljek, ahol tényleg szívesen töltök el minden pillanatot.
Szeretném véglegesen is magam mögött hagyni a múltat, a múltbeli emberekkel és a rossz emlékékkel együtt. Hiába tudom, hogy ez már csak a múlt, ha még mindig itt kell élnem. A múltban, de közben a jelenben.
Furcsa ez a helyet. Furcsa, hogy ilyen emberekkel kell együtt élnem és furcsa, hogy a történtek után én még mindig tudok barátként tekinteni azokra, akik lelkileg széttiportak. Hát, még mindig jobb, mint a magány. Igazából mindenkit megértek, csak saját magamat nem. Miért tudok ilyen könnyen megbocsátani és miért tudok még mindig bízni bennük? Erre csak egyetlen választ tudok; igaza volt.

Naiv vagyok.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀