Who I am?

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

♬

Hogy ki is vagyok? Nem tudom. Szeretném tudni. Szeretnék rájönni. De sajnos fogalmam sincsen. Csak egy tini lány, aki céltalanul sodródik az árral. Sodródok, a körülöttem lévő, szigetszentmiklósi pletykafészkekkel együtt, avagy a lányokkal, akik az életem minden egyes szakaszát jobban ismerik, mint én magam. Hát igen. Így éldegélek, kamu legjobb barátokkal és folyamatos drámával körülvéve. Legalább egy dolgot biztosan elmondhatok magamról: nincs unalmas életem. Sosem volt és bármennyire is szeretnék dráma nélküli, halál unalmas életet... ez egyenlőre kilátástalan és talán még örülök is neki. Örülök, hogy nem mások életével kell foglalkozzak, hogy van sajátom, amit ugyan néha rendesen elcseszek, de mindig helyre is tudok hozni. 

Rengeteg mélyponton túlestem már. Talán nem is voltak olyan mélyek, de mindenki a saját kapacitásához viszonyítja a dolgokat. Nekem mély volt. 

Mindig is azt hittem, hogy az ilyen mélypontok után, majd nevetve fogok visszagondolni az életem ezen részeire és magamban elkönyvelem a tanulságot, majd tovább nevetek. Nem. Ez nem így történik. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondoljam át újra és újra a történteket. Mindig a dolgok miértjeit keresem. Folyamatosan válaszok után kutatok és ostobábbnál ostobább teóriákat kreálok a fejemben, miközben tudom, hogy én csesztem el. Mindent. 

Nehéz ezzel a tudattal élni, de próbálok kevesebb figyelmet fordítani a múltra és annál többet a jelenre, illetve a jövőre.

Amit az előbb írtam, hogy „céltalanul sodródok az árral”, nem is igaz. Van célom. Bár egyenlőre, csak egy, de az is több, mint a semmi. Mindenképpen felvételt szeretnék nyerni az „álom gimnáziumomba”. Persze tudom, hogy ez nem lesz egyszerű és rengeteget kell majd tennem érte, de valamit valamiért, nem igaz? Ha kell, akár éjjel-nappal hajlandó vagyok értelmetlen egyenleteket megoldani, csak, hogy végre minden sínen legyen és olyan közegbe kerüljek, ahol tényleg szívesen töltök el minden pillanatot.
Szeretném véglegesen is magam mögött hagyni a múltat, a múltbeli emberekkel és a rossz emlékékkel együtt. Hiába tudom, hogy ez már csak a múlt, ha még mindig itt kell élnem. A múltban, de közben a jelenben.
Furcsa ez a helyet. Furcsa, hogy ilyen emberekkel kell együtt élnem és furcsa, hogy a történtek után én még mindig tudok barátként tekinteni azokra, akik lelkileg széttiportak. Hát, még mindig jobb, mint a magány. Igazából mindenkit megértek, csak saját magamat nem. Miért tudok ilyen könnyen megbocsátani és miért tudok még mindig bízni bennük? Erre csak egyetlen választ tudok; igaza volt.

Naiv vagyok.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀