A világ egy másik szemmel

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀

„Got me spinning like a ballerina,
You’re the bad boy, that I always dreamed of,
You’re the king and, baby, I’m the queen of
Disaster, disaster.”

Közel egy hónapja rohadok minden hétköznap négy fal között. A pokolban. A pokol, amiről sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de szeretem. Szeretek reggel besétálni a kopottas épületbe, ami tele van fáradt és unalmas arcokkal. A sok ember közé, akiket ugyan tiszta szívemből utálok, tudom, hogy a mindennapjaim üresek lennének nélkülük. Szeretem az osztályomat, az értelmetlen matek példányokat, amikre soha az életben nem lesz szükségem, de mégis megcsináljuk és mégis figyelünk. Szeretem a sok pletykát, amik számtalanszor megkeserítették az életemet. Szeretek nevetni a pletykákon és visszagondolni azokra az időkre, amikor még valamit jelentettek nekem azok a mondatok. Amikor egész éjszaka ezeken gondolkoztam. Szeretem. Szeretem az életemet.

Elégedett vagyok mindennel. A kapcsolataimmal, amiket nagy harcok árán alakítottam ki a körülöttem lévő emberekkel. A tanulmányi eredményeimmel... mindennel.

Sokan talán azt hiszik az imádkozás hülyeség. „Hülyeség egy nem létező emberhez beszélni.” Valóban, régen még én is így gondoltam. Aztán augusztus harmincegyedikén, amikor izgultam, féltem, el veszett voltam... megpróbáltam. Imádkoztam. Egy olyan emberhez beszéltem, akiben sokan nem hisznek. De én igen. És csak egyet mondhatok: segített. Segített nekem. Rádöbbentett a hibáimra, megtaláltatta velem a boldogság útját. És én hálás vagyok. őszintén.

Rövid ez a bejegyzés, nem is lényegre törő, talán unalmas is, de imádom az érzést, ami feljön bennem, amikor leírom, hogy: boldog vagyok. Nagyon.  

Talán senki nem is olvassa, amit írok. De ha még el is olvassa valaki, nem tudja, hogy ki ilyen boldog, elégedett. És ez a lényeg. Hogy én arctalanul is boldog vagyok.

Nem kell világgá kürtölnöm, ahhoz, hogy tényleg rájöjjek erre.

☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀☀